The Greatest Showman - This is me (Ez vagyok én)

Sziasztok mindenkinek.

 A héten végre megértettem a kapcsolatommat a most következő számmal:

 The Greatest Showman - This is me

 https://www.youtube.com/watch?v=qGf4mI5v70Y 

 Röviden annyit elöljáróban, hogy még nem sikerült a filmet egyben végignéznem, mert felzaklat.

 Ez a zene pedig egyszerre vonzott és taszított, mert dolgozott a felszínem alatt. A tudatalattim építkezni akart belőle, a tudat felettim aggódott amiatt, amit lerombolhat.

 De valójában mit is?

 Mindent, amit már megszoktam, megtanultam: a szégyent, a sebeket, a fájdalmat, a láthatatlansságot. És nem azért féltem lerombolni ezeket, mert ez jó nekem, hanem mert ismerős. Nem lep meg, nem ijeszt meg.

 Szomorú igazság ez, igaz? Pedig sajnos így működik nagyon sok ember. Ezt tanulta gyerekkorában.

 Egyetlen sora volt ennek a zenének az, ami a héten újra, meg újra visszajött, ami miatt aztán komolyan elkezdtem túráztatni az agyamat, ez pedig a következő:

"I'm not scared to be seen" (Nem félek látszani)

 Én féltem. Talán most is félek. És hogy miért? Mert a gyerekkorom azzal telt (erre emlékszem), hogy ha velem foglalkoztak, akkor baj volt. Kíváncsi vagyok, hogy kinek ismerősek a következők, vagy hasonlók:

-Csendesebben, így is elég éles a hangod.

-Hagyd abba a klimpírozást!

-Nektek semmi nem jó, amit én teszek.

-Ez neked miért nem jó?

-Nem vétettem ekkorát, hogy ezt kelljen hallgatnom.

-Meddig fogod írni ezt?

-Mert ti nagyon jól elvagytok, de hogy velem mi van, az senkit nem érdekel.

-Annyira okos vagy már megint.

-Nem érted, hogy mit mondok.

-Miért akar mindenki téged?

-De jó, hogy mindenki fontosabb nálam!

-Nekem mindenért könyörögnöm kell nektek. (miközben kérni sem tud)

 És a legrosszabbak, amivel kezdődnek a válaszok, ha valamit próbál elmagyarázni az ember: "De..." "Jó, és ha..." "De mi van ha..." "De csak..." "Csak azért..."

 Napestig tudnám sorolni, és az a baj, hogy a hangsúlyt nem lehet leírni a szavakkal együtt, de én még most is hallom a fejemben, ahogy leírom ezeket. Hogy még az erősségeimet is úgy tudták előadni, hogy szégyelljem őket.

 Voltak olyan napjaim, amikor pont emiatt, határozottan dühített ez a dal, a következő sor miatt:

"we are warriors (harcosok vagyunk)

Yeah, that's what we've become" (igen, ez az amivé váltunk)

 Azokon a napokon az jutott az eszembe, hogy igen, harcos vagyok, de én ezt nem akartam. Nem kértem, és kifizettették velem az árát, amit túl soknak éreztem.

 Ahogy mondják, innen szép felállni. Annak ellenére, hogy mindig megijedek ha lejjebb kerülök, mert attól félek, hogy ott maradok, igazából nem tudnék példát mondani arra, hogy mikor maradtam volna a földön. Néha sajnos kötelességből, vagy már csak megszokásból álltam fel a következő 'pofonért', de az utóbbi fél évben azért állok talpra minden alkalommal, hogy jobban legyek.

 Magamért állok talpra, és elképesztően jó érzés.

 Ez a dal, és a film, amihez tartozik, olyan emberekről szól, akiket jól látható okok miatt bántottak. Ha belegondolunk, jelen napjainkban mégis láthatatlanul, megfoghatatlanul tesznek tönkre embereket, sajnos egyre többet, és ugyanúgy megtanítják őket arra, hogy szégyeljék magukat azért, mert mások bántják őket.

 Dühítő és elszomorító.

 Viszont nem elkeserítő, mert van mit tenni. Például, felismerni, hogy mi történik velünk, információt gyűjteni, megoldásokat keresni. Cselekedni.

 Ahogyan, és amikor készenállunk.

 Nemsokára folytatom. Ha van ötletetek, hogy mi legyen a következő téma, várom a kommentek közt. És te? Hogyan érted?