Szilaj, a vad völgy paripája 2.0

Sziasztok mindenkinek.

 Soha nem volt tervben az, hogy visszanyúljak egy olyan zenéhez, filmhez, amiről már írtam, mert úgy gondoltam, hogy az érzelmi állapotom tükrében akkor akár újra és újra írhatnék ugyanazokról is.

 Szerencsére Szilaj nem is azért került a terítékre, mert újra értelmeztem, hanem mert egy újabb részét értettem meg, és ez kikívánkozik belőlem.

 Ahogy az előző, róla szóló írásomban említettem, a legszomorúbb része a történetnek, számomra, az volt, hogy hiába küzdött annyira a Vadnyugatért, nem mentette meg. Ezt értettem meg végre.

 Úgy indult a dolog, hogy a múlt héten beszélgettünk a filmről az egyik barátnőmmel, és ahogy velem olykor lenni szokott, kifut a gondolatmenet gyorsvonata a számon, és utána esik le az, hogy mekkora igazságot mondtam.

 "Szilajnak nem az volt a dolga, hogy megmentse a világot."

 Így szólt a kijelentésem. Ezzel akartam vígasztalni magamat, vagy ki tudja, hogy miért is szaladt ki, mert nem ez most a lényeg, hanem amit megértettem általa.

 Szilaj története nem a Nyugatról szólt. Nem a hazájáról, és nem a jövőről. Szilaj története arról szólt, akiről kellett: Szilajról, és arról, ami vele történt. Amit tanult, amivel gazdagabb lett, amilyen utat megtett.

 Én pedig megértettem, hogy mit jelent ez az én életemben. Én is meg akartam menteni a Nyugatomat, a hazámat, az otthonomat, a családomat olyan erőktől, amik erősebbek nálam, amik felett nincs hatalmam, de nem ez a dolgom. Az én történetem nem a családomról szól, hanem rólam.

 Ezt pedig fontos tudatosítania magában minden olyan személynek, akit azzal mérgeztek, hogy rajta kívül mindenki fontosabb, és a végkimerülésig követeltek tőlük megoldást olyan problémákra, amit nem nekik kellett volna megoldani, sőt lehet, hogy abszolút semmi közük sem lett volna hozzá.

 Szilaj története pedig annyi mindent mesél így. Megértésre, mérlegelésre, küzdelemre és a bizalom fontosságára tanít. Megtanítja, hogy nem minden csatába kell feltétlenül beleállni, és semmilyen csatát sem érdemes egyedül megvívni, ha valaki be akar szállni mellénk. Megtanítja, hogy tényleg nem csak a cél fontos, hanem az út is. És bár sokszor halljuk ezt, el szoktunk gondolkodni azon, hogy mekkora igazság van benne? Fel tudnánk hozni legalább 1 példát erre az életünkből?

 Nekem eszembe jutott most 1. És neked?

 Te hogyan érted?