Sia - Big girls cry (Nagy lányok sírnak)
Sziasztok mindenkinek.
Azt hittem, hogy kiállok egy időre a kattanásokból, de pár napos csúszással itt is a következő:
Sia - Big girls cry (Nagy lányok sírnak)
https://www.youtube.com/watch?v=sCYwrQ-mCic
A mai témánk pedig, a gyász.
Jó magam sokáig nem foglalkoztam ezzel a fogalommal, mert nem halt meg a környezetemben olyan, aki nagyon-nagyon közel állt volna hozzám, és valljuk be őszintén, a gyászt egyenes irányba kötjük össze a halállal, ami valahol jogos, de teljesen lekorlátolja a 'lehetőségeket'. Ha megpróbáljuk megfogalmazni a gyászt, megértjük, hogy miért mondom ezt.
Mert mi is a gyász? Egy folyamat, ami alatt elfogadjuk, és feldolgozzuk a veszteséget. Veszíteni pedig, nem csak halál útján lehet. Bárhogyan lehet: fizikailag, lelkileg, anyagilag, szellemileg. Barátot, párt, pénzt, családot, múltat, helyet, tárgyakat, érzéseket... Sokáig lehetne sorolni, és mindig lenne valami új, mert ahány ember van a világon, annyiféle fontossági sorrend lehet.
Amiről viszont beszélni szeretnék, az nem a veszteség része, amit szinte mindannyian ismerünk, és ami felett nincs hatalmunk, hanem magáról a gyász folyamatáról, ami felett nekünk van hatalmunk.
Miért? Mert nem beszélnek az emberek a gyászról. Ha tudják, hogy valaki átéli, nem mernek beszélni róla. Ha átélik, szégyenlik, mert nem beszélünk arról, hogy miként lehet átverekedni magunkat ezen a göröngyös úton.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez egy kötelező út, és mindenki keresztül jut ezen valahogy, mert hát 'muszáj', pedig ez nem így van. Vannak, akik megijednek attól a hegytől és völgytől, ami elé kerülnek, és megállnak.
Ne vegyünk egy bonyolult esetet, hozom a saját példámat: A gyerekkorom azzal telt, hogy rosszul éreztem magamat, nem voltam jól. Nem nőttem fel háború alatt, nem zaklattak szexuálisan, nem vertek a szüleim, nem vagyok árva, a legnagyobb betegségem (amiről jelenleg tudok) kordában tartható asztma. Ha én magam néznék kívülről egy ilyen életet, lehet még magam is azt mondanám, hogy normális. Csakhogy, az én családomban a passzív agresszió volt az irányító erő, és rengeteg felelősségvállalási probléma, ami nem látszik fizikailag, de annál több sebet hagy egy gyermek lelkében, aki azt sem tudja, hogy mit veszített, ezért nem is tudja elgyászolni. Amikor 26 évesen szembesültem az igazsággal, jobban mondva azzal, hogy igazam volt, akármennyire nem akarták elismerni, el kellett gyászolnom azt a gondtalan gyermekkort, amim nem volt, és amitől csak pár lépésnyire voltam, mert a körülmények adottak voltak. Amikor sírógörcsöt kaptam, az volt az első reakcióm, hogy nyugtattam magamat, mert nem illik kiborulni. Nem szabad kiborulni. Ismerős?
Hányan nézünk szembe a veszteségeinkkel úgy, hogy képesen vagyunk azt mondani magunknak: 'Nem baj, hogy így érzel, mert jogos.' Sokan, ehelyett inkább megijednek, és megrekednek egy állapotban, tagadva az igazságot, bízva abban, hogy ha megtanulnak úgy élni, akkor az jó lesz.
Siának ez a dala azt juttatta az eszembe, hogy mekkora bátorságra van szükség ahhoz, hogy megfogjuk a gyász kezét, és hagyjuk, hogy átvezessen minket azon az úton, amit ő már nagyon jól ismer.
Gondolt már valaki úgy a sírásra, mint ami kimossa a lelket? Vagy inkább megijedünk tőle? Miért nehéz sokaknak elfogadni a testünknek ezt a reakcióját a fájdalomra? Mert erre tanítottak nagyon sokunkat: legyél jól, bírd ki, ne siránkozz.
Lehet, hogy hosszú lére eresztettem, de ez mind kikívánkozik belőlem, ahogy ezt a dalt hallgatom, és csak a refrénje miatt:
"Lehet, hogy sírok, tönkretéve a sminkemet.
Elmosom a dolgokat, amiket elvettél tőlem.
Nem érdekel, ha nem tűnök csinosnak,
A nagylányok sírnak, ha összetörik a szívüket."
Számomra ez a pár sor az elfogadásról szól. Elfogadom hogy alkalmazkodnom kell ahhoz, ami felett nincs hatalmam, és elfogadom, hogy az érzéseim reakciók. Bátran figyeljük meg a negatív érzéseinket, ha ilyen reakcióink vannak, hogy tanulhassunk belőlük. Ha elfogadjuk, és körbejárjuk mindazt, ami bennünk van, akkor pontosan tudni fogjuk majd, hogy miből építkezhetünk, hogy jobbá tegyük a dolgainkat.
Nemsokára folytatom. Ha van ötletetek, hogy mi legyen a következő téma, várom a kommentek közt. És te? Hogyan érted?