Encanto

Sziasztok mindenkinek.

 Először is, tudom, hogy nagyon régen adtam hírt magamról, de most megjöttem, és szerintem a most hozott témám nem 1 cikket fog kitenni, úgyhogy bele is vágok.

 A hozott témám az Encanto című animáció, és ezzel kapcsolatban is legalább 2 téma: a diszfunkcionális családok és a transzgenerációs traumák. Ez a 2 dolog nagyban összefügg, de a filmet érdemes mindkét lencsén keresztül, külön megfigyelni.

 Kezdjünk is neki!

 A film a Madrigal család történetét meséli el, a különleges képességeik és a közösségre gyakorolt hatásukon keresztül. Minden családtagra jutott egy különleges képesség, csak látszólag a főszereplőnkre, Mirabelre nem, aki ettől egyre elveszettebbnek érzi magát a családjában, és egyre kétségbeesettebben keresi az életcélját.

 Úgy gondolom, hogy érdemes a trauma témájával kezdeni. Itt pedig nem a főszereplőnk, Mirabel lesz a középpontban, hanem Abuela Alma, a nagymama.

 A film azzal kezdődik, hogy megtudjuk hogyan került a csoda a Madrigal család birtokába. Láthatjuk, hogy Abuela milyen veszteségeket élt meg, de a hangsúly a csodán van, a nyereségen, és az egész képi világ is egy sejtelmes, tompa, fénylő homályba vonja az egészet. És itt még nem is kell, hogy gyanús legyen ez az egész, tekintve, hogy ennyi év távlatából egészséges módon is el lehet jutni oda, hogy már ne tépjen olyan kegyetlenül egy ekkora veszteség sem. Csakhogy a történet előrehaladtával igen hamar rájövünk, hogy itt nagyon szépen elkerülgetnek bizonyos témákat. Erre egy nagyszerű példa az első dalban, hogy dallamtól, mindentől függetlenül belevágódik a képünkbe, Bruno egy hatalmas tabu.

 Innentől kezdve pedig szép lassan egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Abuela milyen kétségbeesetten ragaszkodik a csodához, és próbálja fentartani a látszatot, ugyanúgy figyelmen kívül hagyva a vészjósló jeleket, ahogyan a saját veszteségeit is figyelmen kívül hagyta.

 Viszont a problémák nem így oldódnak meg.

 A gyertya valóban maga, a traumából származó erő jelképe, ami segített annak idején Abuelának talpra állni. És az, hogy innen talpra állt, valóban csoda volt. De minden gyertyának van egy szembeötlő tulajdonsága: az összesnek el kell fogynia egyszer. Az, hogy ez a gyertya ennyi ideig égett, nagyon találóan jelképezi azt, hogy Abuela is megrekedt egy olyan állapotban, ami már nem természetes.

 Ez pedig kihatott az egész családjára is. A szerelmét és férjét azért veszítette el, mert Pedro másokért áldozta fel magát. Abuela, ennek öröksége képpen, úgy élte túl ezeket a veszteségeket, hogy a gyermekeit, majd pedig a közösséget kezdte el szolgálni, rájuk áldozta teljes mértékben az életét, és ezt az örökséget hagyta a gyerekeire és az unokáira is. Ami pedig kezdetben erőt adott a haladáshoz, az a későbbiekben egy menekülési útvonallá vált, és egyre súlyosabb teherré.

 A trauma pedig itt öröklődik tovább a Madrigal családban: a kényszerű szolgálatkészséggel Abuela mindenkitől elvett valamit, legyen az biztonság érzet, önértékelés, célok, vágyak, érzések, tervek... Mert tőle is elvették. És nem rosszindulatból teszi ezt, hanem tudatlanságból, figyelem elterelésből, kétségbeesésből.

 A baj ezzel az, hogy ezt a stratégiát az ilyen emberek működőnek látják addig a pillanatig, amíg össze nem omlik teljesen. Addig nem képesek átlátni, hogy ez mindig is széthullásra volt ítélve, amíg meg nem történik. Hiszen hosszú évekig működött. Saját meglátása szerint nagyon is működött, hiszen neki jó volt, a falubélieknek szintén jó volt, senki soha nem adta jelét annak, hogy ez nincsen így rendben, inkább megerősítették, hogy jó ez így, és pont ezért hiszi azt, hogy bizony egyetlen külső erő által van most ez az egész veszélyeztetve.

 Ez a külső erő Abuela szerint nem más, mint Mirabel, mert nem illik bele a családi képbe, sőt, talán az egész közösség képébe. Akár azzal, hogy nincsen ereje, pedig Madrigal, és azzal is, hogy egyre inkább másképpen gondolkodik a saját családjáról, mint Abuela.

 Mirabel szép lassan kezdte meglátni, hogy hol van a hiba a gépeztben, ami eddig is ott volt, de a trauma kerülgetésével Abuela ezeket az információkat is kikerülte, és elnyomta, egészen addig, míg végül Mirabelnek összeállt a kép és megtalálta a hangját is, és szembesítette Abuelát a tényekkel, és a tettei következményeivel.

 Ez volt az a pont, ahol a ház összedőlt, és a gyertya elégett. Egy korszak lezárult, és valami elveszett, aminek valahol már rég el kellett volna vesznie.

 Az én meglátásom szerint, amikor Abuela megtalálta Mirabelt a folyónál, nem őt kereste, hanem a csodát akarta újra megkapni. Ezért is lepődött meg, hogy a lányt ott találta. És ahogy visszatért az eredeti trauma helyszínére, és találkozott a múlt és a jelen, Abuela hajlandó volt belegondolni a történtekbe, és megnyílni arra, hogy foglalkozzon ezzel a több évtizedes sebbel.

 Amit személy szerint gyönyörű ábrázolásnak találok ebben a filmben, az a különbség, ahogyan ábrázolva van ugyanaz a veszteség történet a film elején, és végén. Mert amikor a film végén mutatják Abuela történetét, akkor már nincsen benne sejtelmes fény, nincsen benne tompaság, hanem a nyers igazság, és a nyers fájdalom, ami azt is mutatja, hogy Abuela végre képes szembe nézni azzal, ami ott valójában történt. A Veszteséggel, a valósággal. És az, hogy erre megnyílt, ez fogja megadni a teljes gyógyulást, az egész családnak. Nem azért, mert a trauma többé nem létezik, hanem azért, mert végre tudnak beszélni róla, és mert az, hogy beszélnek róla, nagyon sok más dolgot is más megvilágításba helyez.

 A transzgenerációs trauma feloldása tehát ott kezdődik, hogy lesz valaki, aki végre nem hallgat arról, amiről eddig is beszélni kellett volna, míg végül talán mindenki hajlandó lesz megnyílni a feldolgozásra.

 És ez a téma kitett egy egész cikket egyedül, úgyhogy a diszfunkcionális család mintát a következő cikkben mutatom be.

 Nemsokára folytatom. Addig is...

 Te hogyan érted?