Bryan Adams - Sound the Bugle (Szól a Kürt)

Sziasztok mindenkinek.

 Most nem egy kattanásból kifolyólag került elő egy régi kedvencem, hanem én kerestem, hogy melyik az a szám, amiben most otthon érzem magamat, és ami segít felszínre hozni a lelkem tengerének a kincseit.

 Így jutottam el a mai dalunkig: Bryan Adams - Sound the Bugle (Szól a Kürt)

https://www.youtube.com/watch?v=ICC1-ew2k6M 

 Ez a szám egy nagyon régi kedvenc mesémben van, a Szilaj, a vad völgy paripájában. Nagyon sok érzés és emlék köt magához a filmhez is, de most maradnék a dalnál.

 Amikor tegnap elkezdtem hallgatni, előtte fogalmazódott meg bennem az, hogy elfáradtam. Ezt beismerni magamnak nehéz volt. Legfőképpen azért, mert ezzel beismerem akkor azt is, hogy elfogyott a lendület, az erő, és ismerem magamat annyira, hogy ezután pedig jön a kétségbeesésem, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni újra nekifeszülni. Mégis, amikor ezt a számot hallgattam, az első gondolatom az volt, hogy ennyire mélyen talán nem vagyok, keresek egy másik zenét, de mégis tovább hallgattam. Talán az emlékek miatt.

 Végül arra jutottam, hogy de, valahogy így érzem magamat. Nem minden sorát érzem, de a többségét igen. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy elinduljon egy gondolatfonal.

 Az első gondolatom, amiért majdnem túl is léptem ezen a zenén, a következő sorok miatt volt:

I'm a soldier (Katona vagyok)
Wounded so I must give up the fight (Sebesült, szóval fel kell adnom a harcot)

 Én nem akartam feladni. És féltem attól, hogy egy részem fel akarja adni, mert számomra teljesen új az, amiért harcolok, mert ismeretlen, a komforton túl van, ezért bizonytalan, és ezért ijesztő is. És akkor most még fárasztó is. Pedig azért küzdök, mert ami a megszokott komfortomban van, az nem jó, csak már kiismert, és sajnos berögzült.

 Ezután kezdtem figyelni azokra a sorokra, amikre azt tudtam mondani, hogy igen, így érzem magamat. És olyan szépen megfogalmazta ami bennem kavargott, hogy azt mondtam, mégiscsak ezt a számot kereste a lelkem:

Remember how I used to be (Emlékszem, hogy milyen voltam)

 Emlékszem arra, hogy milyen voltam akkor, amikor igazán nekilendültem, amikor először elhittem, hogy több vagyok, több van bennem, mint amit elhitettek velem. Tele voltam energiával, és elhittem, hogy képes vagyok szinte bármire.

Now I can't go on (Most nem bírom folytatni)
I can't even start (El sem tudom kezdeni)

 De most, hogy fáradt vagyok, nem tudok tovább jutni, sőt, talán nekiindulni sem. Semmihez sincs erőm.

I've got nothing left (Nem maradt semmim)

 Ilyenkor pedig megesik velem, hogy maga alá söpör a teljes pesszimizmus, és csak azt látom, hogy mi veszett el, mim nincsen, és mit vagyok képtelen megtenni, ami csak tovább rontja a helyzetemet. Olyan ez, mintha egy ló csak a szemellenzőt nézné, ezért azt hinné, hogy már nem is lát.

 Ezután érkeztem el gondolatban oda, hogy jött az emelkedő része a dalnak. A buzdítás, a drukkolás, és én bennem az futott végig, hogy a megoldás nem mindig jöhet ilyen gyorsan. Úgy értem, hogy 3 perc 52 másodperc a dal, és még azt sem lehet nyugodtan végigvergődni a lelki mocsárban, mert ki akarnak szedni onnan, hogy legyél már jobban. És mondom ezt én, aki valahol saját magának sem akarta megengedni, hogy fáradt legyen, mert akkor ki tudja, hogy mit fogok csinálni...

 Pihenni.

 Ezt szokták csinálni azok, akik elfáradnak.

 Merthogy, belegondoltam a filmbe, és magára Szilajra gondoltam. Arra, hogy milyen élete volt, min ment keresztül, és milyen volt valójában.

 Egy vezérmén. Felelőssége volt, és hatalma. Rátermettsége, bátorsága, intelligenciája, és szerette azt, amije volt. Boldog volt, és elégedett. Csupa pozitív dolgok.

 Mégis, amikor ez a dal szól a filmben, semmit nem láthatunk ezekből. Ezt jól megmutatja azoknak a lovaknak a reakciója is, akik nemrég ismerték még csak őt, a felcsillanó reményt látták benne, és értetlenül álltak előtte, hogy hová lett az a tűz, ami mindig is jellemezte.

 Nem ez a pillanat határozta meg Szilaj további életét. Nem ilyen volt az alap hozzáállása, és nem is vált ilyenné, csak elfáradt kissé a fényt keresni a sötétben.

 Vajon melyikőnkkel nem esik meg az, hogy keresünk valamit, és annyi inger ér minket közben, hogy szem elől tévesztjük, mit is kezdtünk el keresni, vagy hogy miért? Felforgatunk mindent, csalódunk, elfáradunk, elkezdünk összepakolni, és összegezzük, hogy több órás munkát csináltunk magunknak a semmiért, úgyhogy a másik szekrénybe már be sem nézünk keresni azt a valamit, inkább leülünk szusszanni egyet, vagy megiszunk egy kávét, mielőtt folytatjuk az összepakolást. És miközben szusszanunk egyet, eszünkbe jut, hogy miért kezdtük el keresni, és rájövünk, hogy ugyanolyan fontos, mint amikor elkezdtük, és folytatjuk a keresést.

 Ekkor jöttem rá arra, hogy nem arra kell koncentrálnom, hogy elfáradtam lelkileg. Nem az az érdekes, hogy most pihenek, és nem bosszanthatom magamat azzal, hogy most nem azt csinálom, amit kellene, mert a pihenés része a folyamatnak. Ilyenkor történik az, hogy az ember hátrébb lép, összegez, feldolgozza az ingereket, és mérlegel.

 Érdemes folytatni?

 Igen?

 Akkor a pihenés nem semmittevés, hanem erőgyűjtés.

 És ez már jobban is hangzik. Harcoshoz illően.

 Nemsokára folytatom. Ha van ötletetek, hogy mi legyen a következő téma, várom a kommentek közt. És te? Hogyan érted?