Biztonságban vagy otthon? - A családon belüli erőszak kínzó következményei

 Sziasztok mindenkinek.

 A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján úgy éreztem, hogy mindenképpen meg szeretnék szólalni. Mivel ez a téma szorosan összefügg a családon belüli erőszakkal, amiben én magam is felnőttem, szeretnék szót emelni, hogy minél többen felismerjék mennyire báhálózza ez a mai társadalmunkat, és minél többen megtudják, hogy nincsenek egyedül.

 Első sorban fontos megérteni, és elfogadni, hogy a bántalmazás fogalma, bizony, egy spektrum. Mértéke van, módjai, és sűrűsége. Van, hogy olyan kis mértéke van, de folyamatos, hogy az áldozat/túlélő észre sem veszi, hogy bántják, csak rakódik le benne a hatása. Én magam is úgy nőttem fel, hogy azt hittem, nem volt rossz a gyerekkorom, és nem értettem, hogy miért érzem magamat olyan nyomorultul. Nekem azért nem tűnt fel a bántalmazás, mert a teljes családomat képző 3 felnőtt és 1 gyerek, mind ezt tette velem, és én azt hittem, hogy ez a természetes.

 Minden áldozat/túlélő így indul el az életben, vagy a bántalmazás útján. Nincsenek tisztában az értékeikkel, saját magukkal, a határaikkal, mert nem tanították meg nekik. Így, amikor a bántalmazó képbe kerül, képes módszeresen összezavarni, és újraírni az áldozat/túlélő valóságát.

 Viszont a valóság a bántalmazásról a következő:

 Minden alkalom, amikor figyelmen kívül van hagyva, nincs tiszteletben tartva egy alapvető emberi szülséglet, az egy bántalmazás.

 A fizikai bántás csak egy része a dolgoknak. Sőt, sok esetben szinte a legutolsó része, mert ez a legnyílvánvalóbb, legfeltűnőbb módja a bántalmazásnak. Pedig túlnyomó részben még ennek a hegei is csak a lélekben mutatkoznak meg nagyon hosszú távon. Bár sajnálatos módon ezt is képesek kimagyarázni, és elbagatelizálni, annak ellenére is, hogy széles körben, az emberek, csak ezt az egy módját ismerik a bántalmazásnak. Ellenben, a szóban történő bántalmazás, és a lelki terror sokkal mélyebbre tud hatolni, és mérhetetlen ideig lehet elhúzni, mert külsőleg nem látszik, és eléri az áldozatnál/túlélőnél azt, hogy minél tovább tart, annál kevésbé képes segítséget kérni. Főleg, ha még a környezete sem veszi őt komolyan.

 Én az utóbbi kettőből kaptam úgy igazán. Szóban: leértékeltek, kiforgatták a szavaimat, meghazuttoltak, nem voltak hajlandóak megérteni, sértegettek, gúnyoltak, kiparodizáltak, vagy éppen jogtalanul vádoltak, akár teljesen szélsőségesen. Lelkileg: belém égették az állandó bűntudatot, következetlenül hibáztattak, nem álltak ki mellettem, rám tolták azt, ami nem az én felelősségem lett volna, a problémák megbeszélése elől teljesen elzárkóztak, rombolták az önbizalmamat, követelőztek és faggatóztak. Felnőttként szembesültem azzal, hogy mennyi mindent vettek el tőlem, és hogy voltak olyan dolgok, amikre szavaim sem voltak, hogy képes lettem volna megfogalmazni a veszteséget. Sokáig még azt sem vettem észre, hogy félek.

 Egy 220x350 cm-es szoba lett a 'magánzárkám', mert 26 évesen végre ki tudtam harcolni azt, hogy legalább ennyi megadasson nekem, ahol önmagam lehetek. Mert ahogy kénytelen voltam kilépni innen, a családom rám röpült, mint egy használati tárgyra, ami végre feltöltött, és lehet használni. Kötelezettségek és követelések, bűntudatkeltés, érzelmi zsarolás, passzív-agresszió, és kötelező szocialitás fogadott. Minden, ami kizárta, hogy önmagam lehessek.

 Amit fontos leszögezni a korábbi mondattal kapcsolatban, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek a szükségleteit ki kell elégíteni. Legegyszerűbb példa erre, hogy nem tudunk mindenkinek enni-inni adni. Viszont azzal, hogy nem kérjük számon, nem alázzuk meg, nem bántjuk a másikat azért, mert éhes, vagy szomjas, hanem megértjük, hogy azért az, mert szüksége van rá, már tettünk valamit érte: nem bántalmaztuk, és nem rontottuk tovább a helyzetét. Ami a baj, hogy ezekkel a szükségletekkel az emberek nincsenek tisztában, még saját magukkal kapcsolatban sem, nem hogy még tiszteletben tudnák tartani másokét is.

 Minden kívülállót arra buzdítanak ilyen helyzetekben, hogy segítsen, és ezt én is így gondolom. Arra viszont fontos odafigyelni, hogy hogyan segítünk: ahogy eszünkbe jut, vagy ahogy az áldozatnak/túlélőnek lenne szüksége rá? Mert ha valakit a törött kezénél fogva próbálnánk beráncigálni a sürgősségire, nem a segítséget látná bennünk, ez biztos. Pedig olyan könnyen kicsusszan a számonkérés, hogy az áldozat/túlélő miért nem lép már valamit. De mi vajon hozzájárultunk ahhoz, hogy valakiben meg tudjon bízni, és merjen lépni? Ha bolondnak nézik, mert még mindig benne ragadt ebben a mocsárban, és utasítják arra, hogy lépjen, vagy számonkérik rajta, hogy miért nem kér segítséget, akkor vajon nem ugyanazt fogja érezni az áldozat/túlélő, amit a bántalmazóval szemben is? Hiszen végülis ugyanazt közvetítik neki, amit a bántalmazó is: elment az esze, nem lehet őt megérteni, és olyan dolgot kérnek tőle, amit úgy érez, hogy nem bír megtenni.

 Az én tapasztalatom a következő: A legelső és legfontosabb dolog, amit egy áldozatnak/túlélőnek meg kell adni, az a biztonság érzése. Mind lelkileg, mind fizikailag.

 Ez az, amit a legelőször elveszítünk, és aminek a hiánya aztán teljesen koordinálatlanul bukik ki, a legváratlanabb helyzetekben és időpontokban. Olyan ijedtség, amiről valahol tudjuk, hogy akkor, és ott indokolatlan, de sajnos nem segít rajta a logikus gondolkodás. És ez érthető is, hiszen régen az is logikus lett volna, hogy a saját családunk szeret minket, és nem bánt, mégis az ellenkezője történt.

 Ilyen helyzetben akkor mégis mit lehet tenni kívülállóként? Például adjunk hitelt a szavaiknak és az érzéseiknek; hallgassuk végig őket, ne vágjunk közbe; kérdezzük meg, hogy miben/hogyan tudnánk segíteni; fogadjuk el a feltételeiket, hogy mikor, miről és mennyit mernek elmondani (lehet kérdezni, de legyünk tapintatosak); NE bagatelizáljuk el, ami történt, NE magyarázzuk ki (ezt sajnos néha maga az áldozat/túlélő is megteszi, ezért fontos megőrizni a történtek jelentőségét és súlyát); fejezzük ki az együttérzésünket. Fontos, hogy szavakba öntsük, és hallják őket az áldozatok/túlélők. Tudjanak róla.

 Valószínűleg van még más is, amit meg lehetne tenni. Nekem ennyi jutott eszembe abból, amit én tapasztaltam, ami nekem segítséget jelentett. És minél nagyobb biztonságban éreztem magamat, annál több mindennel mertem szembenézni, ami a gyógyulásomat és a továbblépésemet jelenti, folyamatosan.

 Fontos tudni, hogy segíteni valakinek, akit tartósan bántalmaznak, nagyon sok esetben nem egyetlen alkalmat jelent, hanem rengeteg apró megerősítést, türelmet, amíg az áldozat/túlélő lassan visszaszerezni a kapcsolatát a valósággal. Nem lehet siettetni, csak támogatni.

 Záró gondolatként pedig annyit szeretnék még ide írni, hogy jó, hogy évente egyszer van egy emlékeztetőnk arra, hogy ez a súlyos probléma létezik, de ne felejtsük el, hogy nagyon sok nőnek, gyereknek, és még férfinak is, mindennapos pokol a családonbelüli erőszak.

 Az 1 évben 365 nap.

 365