4 nap egyedül - Egy nyaralás története (1-2 nap)

 Sziasztok mindenkinek.

 Kedd 22:45 van, és nem tudok aludni. Annyi minden kikívánkozik belőlem...

 Hétfőn, koradélután érkeztem a kiválasztott városba, a kiválasztott szállásra, ami tetszik. Rendezett, szép, kényelmes. Csak a fejemben van zavar. Így a második napra meg már főleg.

 Én úgy indultam neki ennek az útnak, hogy megnézem, mi történik, ha egyedül vagyok, ha az van, amit én szeretnék. Nem tűnik nagy dolognak, talán kihívásnak sem.

 Csakhogy...

 Már az első délután, amíg a kanapén pihentem kifelé a 2 órás autó utat, jött egy kósza gondolat, hogy meg kéne indulni, körülnézni. Kéne. Kéne... Kéne? Mégis miért? Ki mondja, hogy kéne? Én? Nem. Én pihenni jöttem, és azt csinálni, amihez kedvem van. És most ücsörögni van kedvem a kanapén.

 Ez tetszett. Akkor le is rendeztem ezt magamban. Amikor kedvem támadt, lementem, sétáltam egy nagyot, körülnéztem. Nagyon tetszik a környék is. Gyönyörű, és szökőkutas. :)

 És miközben sétáltam, és meséltem telefonon az egyik barátnőmnek a helyről, akkor jöttem rá, hogy mi tartott még vissza attól, hogy nekiinduljak. Ehhez hozzáfűzöm, hogy a szállásom egy társasház folyosójáról nyíló apartman. Na már most... Valahányszor zajt hallottam kintről, odakaptam a fejemet, mert attól féltem, hogy bejön valaki. Attól, hogy mászkáltak odakint, bennem csak erősödött az érzés, hogy nem akarok kimenni, mert ott nincs olyan, hogy Én vagyok. Pont, mint otthon.

 Szomorú felismerések ezek, de ezek még nem ráztak meg annyira, csak érdekességek voltak számomra. Felfedezések.

 Tehát, igazából minden rendben lehetne... Ha nem lennék introvertált, aki a fejébe zárkózva éli több mint a fél életét, és tesz is róla, hogy legyen elfoglaltsága odabent. Mert az történt, hogy ma délelőtt visszafeküdtem aludni, és egy rémálomból ébredtem, amiben beleordítottam a szüleim képébe, hogy inkább éhenhalok egyedül, minthogy velük kelljen lennem. És ez az álom most már több, mint 12 órája kavarog bennem oda-vissza. Valószínűleg ettől nem tudok most aludni, meg a felelőtlenül megivott energiaitaltól, bár a második felől kétségeim vannak.

 Szóval, itt vagyok a 4 napom 2. napján, frusztráltan, és kellően távol a pihenéstől. De ez a kisebbik dolog, ami érdekel. Amit próbálok összerakni a fejemben, az az álmom, és hogy miért pont most jött. Ezért pedig muszáj írnom, hogy valahogy kijöjjön belőlem.

 Mert otthon sosem álmodtam ilyet. A legmélyebb, legkifáradtabb, legsebesültebb időszakaimban sem, amikor legszívesebben menekültem volna előlük. Ez, hogy én ilyet és így ordítsak a képükbe, fel sem ötlött bennem. És ez valahol megijeszt.

 Bár, talán lehet a felszabadulás jele. Az, hogy megízleltem, hogy mennyivel másabb, jobb nélkülük, mint velük. Talán attól félek, hogy nehezebb lesz, ha majd haza megyek, mert most már főleg tudom, hogy mi a jó nekem. Megtapasztaltam.

 Képzeljétek el, hogy valójában nem beszélek hatalmasnak tűnő dolgokról. Csupán szükségletekről. Például: nem vonják kétségbe a legapróbb döntéseimet is akár, nem jegyzik meg az összes tévedésemet, és az sincs, aki ezzel együtt figyelmen kívül hagyná, hogy amit elrontottam, azt helyre is tudtam hozni. Nem gyártanak vad elméleteket, és történeteket fél mozdulataimból és szavaimból. Tudok kapcsolódni magamhoz, megértem magamat, mert hajlandó vagyok megérteni. Rá tudom bízni magamat az ítélőképességemre.

 Szóval, ez a 2 nap édes-kesernyésre sikeredett, de így a végére talán összeraktam a mai nap dilemmáját is, úgyhogy, talán jó éjszakát kívánhatok.

 Csütörtökön jövök a következő 2 nappal.

  Nemsokára folytatom.